Ritkán emlékszem az álmaimra, de van közöttük visszatérő is,
kivétel nélkül rémálmok.
Az elsőben egykerekű biciklit tekerek, nem elég, hogy billeg, dülöngél, de ahogy tekerem, egyre magasabbra nő az ülés. Tériszonyom van – ébren és álmomban is.
Jönnek az akadályok, kocsik, villanyoszlopok, elektromos vezetékek a levegőben. Előre tudom, felborulok, de nem tehetek mást, egyensúlyozok az utolsó pillanatig. A zuhanás félelmetes, a gyomrom elindul felfelé, sötét lesz, szerencsére a landolást már nem élem át, csurom vizesre izzadtan ébredek.
A másodikban villamoson vagyok, hazafelé tartok a szüleim házába. A villamos alig halad, én sietnék, hát leszállok és futni próbálok. Alig haladok, mintha mézben, lassítva futnék és ekkor veszem észre, hogy ruha sincs rajtam! Elönt a kétségbeesés, de semmit nem tehetek, kiáltani sem tudok. Futok meztelenül, szinte egyhelyben.
A harmadikban autóban ülök és nincs fék. (Naná, hogy nem Amerika végtelen és üres útjain vagyok, hanem valami balesetveszély közepén.) Szinte mindig ez az álom a legvalóságosabb érzés, annak ellenére, hogy nem ismerem fel a kocsit vagy a helyet, lehet, hogy az változik is. Itt vagyok legkevésbé tudatában, hogy álmodom, néha ébredés után is el kell gondolkodjak: vajon összetörtem a kocsit?
Na és az utolsó: Kölyökkorom réges-rég megszűnt közértjébe kell mennem, ami igen rossz környéken van, egy kihalt villamos-végállomás, egy tüzép telep hátsó bejárata és két kocsma a szomszédja. A közért előtt jó pár kötekedő alak, kicsire húzom össze magam, mégis belém kötnek. Én pedig szarrá verem őket! (Valóban gyepálásuknak látok és amint erre rájönnek, kereket oldanak.)
A szituáció: meghúznám magam, belém kötnek, elönt az adrenalin nem épp kellemes. Az eredmény felől: kutya bajom és valamiféle „győzelem érzés” is van, ez az álom az, ami legkevésbé volt rémálom. Ezt tanultam meg legelőbb befolyásolni, irányítani, feldolgozni.
Ahogyan azóta a többivel is haladok! Persze, jó néhány élettapasztalat kellett hozzá. Elfogadni a testemet, ami már nem olyan, mint sportoló koromban volt, és egy gyermekszülést megelőzően. Nagyobb akaraterő kellett a nudista kemping és strand bevállalásához, mint egy swinger klubhoz!
Merem állítani, ma már fényes nappal is hazakocognék a villamostól pucéran, ha már úgy adódott – bár nem keresném ez a kihívást szándékosan.
A bicikli és az autó jelentése kb. ugyan az: túlhajszolt életvitel, és nem a rengeteg szórakozásra gondolok. Ma már nem fordul elő, hogy 20 órát dolgozzak, sőt, az sem, hogy heti 7 napot, hosszú távon.
Hogy az irányítást és a kontrollt mikor adom fel a lazítás netán az érzelmek kedvéért? Talán ez a legnehezebb kérdés!
Az elsőben egykerekű biciklit tekerek, nem elég, hogy billeg, dülöngél, de ahogy tekerem, egyre magasabbra nő az ülés. Tériszonyom van – ébren és álmomban is.
Jönnek az akadályok, kocsik, villanyoszlopok, elektromos vezetékek a levegőben. Előre tudom, felborulok, de nem tehetek mást, egyensúlyozok az utolsó pillanatig. A zuhanás félelmetes, a gyomrom elindul felfelé, sötét lesz, szerencsére a landolást már nem élem át, csurom vizesre izzadtan ébredek.
A másodikban villamoson vagyok, hazafelé tartok a szüleim házába. A villamos alig halad, én sietnék, hát leszállok és futni próbálok. Alig haladok, mintha mézben, lassítva futnék és ekkor veszem észre, hogy ruha sincs rajtam! Elönt a kétségbeesés, de semmit nem tehetek, kiáltani sem tudok. Futok meztelenül, szinte egyhelyben.
A harmadikban autóban ülök és nincs fék. (Naná, hogy nem Amerika végtelen és üres útjain vagyok, hanem valami balesetveszély közepén.) Szinte mindig ez az álom a legvalóságosabb érzés, annak ellenére, hogy nem ismerem fel a kocsit vagy a helyet, lehet, hogy az változik is. Itt vagyok legkevésbé tudatában, hogy álmodom, néha ébredés után is el kell gondolkodjak: vajon összetörtem a kocsit?
Na és az utolsó: Kölyökkorom réges-rég megszűnt közértjébe kell mennem, ami igen rossz környéken van, egy kihalt villamos-végállomás, egy tüzép telep hátsó bejárata és két kocsma a szomszédja. A közért előtt jó pár kötekedő alak, kicsire húzom össze magam, mégis belém kötnek. Én pedig szarrá verem őket! (Valóban gyepálásuknak látok és amint erre rájönnek, kereket oldanak.)
A szituáció: meghúznám magam, belém kötnek, elönt az adrenalin nem épp kellemes. Az eredmény felől: kutya bajom és valamiféle „győzelem érzés” is van, ez az álom az, ami legkevésbé volt rémálom. Ezt tanultam meg legelőbb befolyásolni, irányítani, feldolgozni.
Ahogyan azóta a többivel is haladok! Persze, jó néhány élettapasztalat kellett hozzá. Elfogadni a testemet, ami már nem olyan, mint sportoló koromban volt, és egy gyermekszülést megelőzően. Nagyobb akaraterő kellett a nudista kemping és strand bevállalásához, mint egy swinger klubhoz!
Merem állítani, ma már fényes nappal is hazakocognék a villamostól pucéran, ha már úgy adódott – bár nem keresném ez a kihívást szándékosan.
A bicikli és az autó jelentése kb. ugyan az: túlhajszolt életvitel, és nem a rengeteg szórakozásra gondolok. Ma már nem fordul elő, hogy 20 órát dolgozzak, sőt, az sem, hogy heti 7 napot, hosszú távon.
Hogy az irányítást és a kontrollt mikor adom fel a lazítás netán az érzelmek kedvéért? Talán ez a legnehezebb kérdés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése